Adatközponti strukturált kábelezés

A strukturált kábelezés az adatközpont passzív hálózati alapinfrastruktúrája: szabványosított és dokumentált rendszer, amely a szervereket, tárolórendszereket és hálózati eszközöket köti össze gerinchálózaton, cross-connect pontokon és végponti csatlakozásokon keresztül.

Azért kritikus, mert az aktív eszközöket jellemzően 3–5 évente cserélik, a kábelezés viszont tipikusan 10–20 évig a helyén marad. Egy alultervezett gerinchálózat minden későbbi bővítést megdrágít, egy dokumentálatlan rendszerben pedig a hibakeresés próbálgatás lesz.

A strukturált kábelezés szabványairól és tipikus hibáiról külön írásunkban olvashat részletesen.

Mindkettő adatközponti kábelezési szabvány, de más a hatókörük. Az ISO/IEC 11801-5 a nemzetközi kábelezési szabvány adatközponti része: a hierarchiát, a teljesítménykategóriákat és a mérési követelményeket írja le. A TIA-942 ennél szélesebb: a kábelezésen túl a helyiségstruktúrát, a nyomvonalakat és a létesítmény felépítését is szabályozza.

A gyakorlati különbség a jelölésekben van. ISO/IEC szerint ENI, MD, ID, ZD, LDP és EO; TIA-942 szerint entrance room, MDA, IDA, HDA, ZDA és EDA. A megfelelés nem egy az egyben: az ISO/IEC szerinti ZD a TIA HDA-jának felel meg, a ZDA pedig az LDP-nek — tervben és tenderben ezért érdemes megadni, melyik szabványra hivatkozik.

A vonatkozó európai szabványok Magyarországon MSZ EN jelöléssel is megjelennek: az adatközponti kábelezésre az MSZ EN 50173-5, a létesítményre az EN 50600 sorozat, a kábelek tűzvédelmi osztályozására a CPR alá tartozó EN 50575 vonatkozik. A tűzvédelmi követelmény szintjét az OTSZ és a vonatkozó TvMI határozza meg.

Terv- és auditdokumentációban érdemes rögzíteni a hivatkozott szabvány kiadási évét is: a teljesítménykategóriák és a mérési követelmények kiadásonként változtak.

Gerinchálózatban gyakorlatilag mindig optika a válasz. A 25G és 40GBASE-T réz csatornahossza 30 méterre csökken, 40G felett pedig nincs szabványos csavart érpáras megoldás — a réz így a rackszintű, rövid eszközcsatlakozásoknál marad indokolt.

Váltásra akkor van szükség, amikor a gerincen 10G-nél nagyobb sávszélességre van igény, vagy amikor a gépterem elrendezése miatt a szakaszhossz meghaladja az adott rézkategória hosszkorlátját. Ilyenkor a réz–optika átállás jellemzően kevesebbe kerül, mint a nyomvonalak bővítése.

Az MPO/MTP alapú gerinchálózat szálszám szerint épül fel: a base-12 tizenkét, a base-8 nyolc szálas alapegységgel dolgozik, 400G-nél pedig a base-16 (MPO-16) is szerepet kap. A választás nem esztétikai kérdés — az átviteli technológia szálhasználatához kell illeszkednie. A párhuzamos optikák (40GBASE-SR4, 100GBASE-SR4) nyolc szálat használnak, így base-12 trunkon a középső négy szál kihasználatlan marad; ugyanaz a 24 szál base-8-cal három, base-12-vel két párhuzamos optikát szolgál ki. A duplex optikáknál (10G, illetve 100GBASE-DR/FR) mindkét rendszer teljesen kihasznált, de egy base-12 csatlakozó hat duplex csatornát ad a base-8 négyével szemben — kevesebb trunkkal és kevesebb terminációval érhető el ugyanannyi port. A döntés tehát azon múlik, hogy a gépterem hosszú távon a párhuzamos vagy a duplex optikák felé mozdul. Ezt a tervezés elején kell rögzíteni: az aktív eszközök cserélhetők, a trunkrendszer 10–20 évig a helyén marad.

Optikai szakaszon minimum Tier 1 mérést (csillapítás, hossz, polaritás, OLTS-szel), kritikus gerincen Tier 2-t is, OTDR-görbével. Rézszakaszon permanent link vagy channel mérést — a jegyzőkönyvben rögzítve, melyik szerint történt.

A csomag legyen hiánytalan: minden port és szál mérési eredménye, a mérőműszer típusa és kalibrálási dátuma, az alkalmazott csillapítási mérleg, a címkézési rend és a naprakész rack- és portkiosztás. Ha ezek hiányoznak, a rendszer később nem auditálható.

A Tier 1 mérés optikai csillapításmérő műszerrel (OLTS) végzett csillapítás-, hossz- és polaritásellenőrzés: megmondja, hogy a szakasz megfelel-e a csillapítási mérlegnek.

A Tier 2 ezt egészíti ki OTDR-méréssel, amely eseményenként mutatja meg, hol keletkezik a veszteség, hegesztésnél, csatlakozónál vagy sérülésnél. A Tier 2 tehát nem helyettesíti a Tier 1-et, hanem tartalmazza. Átadás-átvételnél a Tier 1 a minimum.

Tier 2-t hosszabb gerincszakaszokon, hegesztett szakaszokon és minden olyan rendszernél érdemes kérni, ahol a későbbi hibakeresés üzemidőt érint. A fogalom az ANSI/TIA-568.3-ból származik, az ISO/IEC 14763-3 alap- és kiterjesztett mérésként hivatkozik ugyanerre, és nem azonos az Uptime Institute Tier-besorolásával.

Igen, de tervezés kérdése. A migráció ütemezetten történik: párhuzamos nyomvonal kiépítése, átkötés előre egyeztetett időablakokban, minden lépésnél visszaállítási lehetőséggel.

A feltétel a redundáns útvonal. Ha az A és B út független nyomvonalon fut, az egyik oldal átköthető úgy, hogy a szolgáltatás a másikon üzemel. Ha nincs útvonal-redundancia, a leállásmentes migráció első lépése éppen annak megteremtése.

Évente egyszer érdemes állapotfelmérést végezni: a nyomvonalak telítettsége, a rendezők állapota, a címkézés és a dokumentáció naprakészsége, valamint a szabad szál- és portkapacitás. Gyorsan változó környezetben félévente.

A kábelezés jellemzően nem meghibásodással jelez, hanem lassan romló átláthatósággal: minden dokumentálatlan átkötés növeli a következő beavatkozás kockázatát és időigényét.

Öt tényező adja a nagyságrendet: a portok és szálak száma, a gerinchálózat szálkapacitása és típusa, a nyomvonalak kiépítettsége, a kábelek tűzvédelmi osztálya, valamint a mérési és dokumentációs igény szintje.

A legnagyobb költségkülönbséget általában nem az anyag okozza, hanem a környezet: üzemelő gépteremben végzett, szakaszos migráció lényegesen több tervezést és munkaidőt igényel, mint egy üres gépterem kiépítése.